Budapest az én városom,

pedig nem élek ott, nem tudom

miért kínos ha késik a villamos

vagy ha füstös levegő facsarja az orrom.

"Nem élek ott, nem tudom."

Nem tudom, nem tudom

milyen könnyű amögé bújni,

amit könnyű angolul is szórni

I don't know-ez ma a módi.

Nem tudom mit kérek,

nem tudom mit néznek,

igaz foltos rajtam a ruha, de

hipszter vagyok, nem egy hajléktalan, aki

követi a pénzzel teli ménest. 

Hipszter vagyok? Akkor valamit tudok, 

például, hogy a nagymamám ruhája

hiába kopott, nekem kedves

és illik rám, ha éppen mosok 

minden olyan szennyet ami drága volt

és nem tudom miért, de úgy érzem kellett

ahhoz, hogy most itt lehessek,

ne nézzenek hülyének, se fessnek.

Fessenek, legyek én a lány, akit sose vertek,

nincs se tragédia az életében, se versek.

Nem azért, mert nem ismerem Adyt, vagy

nem tudom miért ugrott sínek közé 

József Attila, aki Dunakeszi éke és

papírja, mert van róla egy rothadó 

művház és kopjafa. 

Hanem a vers nem szerepel bennem.

Egyszerűen egy sincs az én lelkem képmására festve.

Egy se, még az utcasarkok rongya se. A

nem tudom mi ez de jó nagyon. Ez se. 

"Fájása édes, had fájjon hagyom." Hagyom?

Dehogy hagyom, ne fájjon, tudom

az művészet és én lehetnék a szenvedő múzsa, 

múzsája a múltnak, vagy annak a fickónak

aki tegnap a dóm előtt könyörgött pár forintért

és mikor adtam rögtönzött egy kedves imát,

és ígérte innentől élete végégig imád.

Sőt, Istennél is szól értem pár jó szót, mert

szerinte ő hamarabb látja meg a őt, 

az igazi nagy jóst. 

Lehet, hogy így lett, mert azóta nem láttam, 

pedig hűségesen eljártam minden vasárnap a dómba

Istent keresve, néha találva és az ázott lelkemet óvva

és hiszem, hogy nekem így jó

mert elég gyatra lehet annak aki csak művész, mert ő

sohasem eszik vele, mindig csak tálalja 

így élete végéig ő lesz fűrész, ami a keresztjét elvágja. 

Megosztás a facebookon